JUST TO LET YOU KNOW - BRIGHTON 2017

Hát szóval...

MEGCSINÁLTAM

(Ez az a kép, amikor nem tudod, hogy hol a kamera lencséje a telefonodon.) 

Amikor már csak az a nagy büdös semmi volt ott a Falon, akkor ez lett a mantrám. 

"Kell a póló, be kell érni a célba." 

A fogyasztói társadalom retke vagyok. 

Letettem a nagyesküt, hogy nem mesélek páblikban arról, hogy hogyan futottam kamikáze üzemmódban. Ezért álljon e helyen csak ennyi:

Jól Nézünk Miki

Így hívták a puccos pedigrés cicánk, Katica egyik ősét. A törzskönyvéből tudtuk. Miki jól nézett ki, én elhiszem, lássuk, hogyan nézünk Mi ki...

Waaaaaaaa, annyi minden történt május óta, nem tudom mi lényeges és érdekfeszítő.

Háromszor fordult velem a világ.

Egy. Megvettem a két ünnep között a repjegyemet Brighton irányába, illetve visszafelé is, azzal a feltételezéssel, hogy túlélem a maratont. Április 6-án ilyenkor már Dover fehér szikláin túl leszek. Nem tudom miért, de számít. Ülni a gép mögött, megnyomni a "tényleg-ezt-akarod?-yes" gombot pontosan ugyanakkora adrenalin freccset jelent, mint lenyomni egy jóleső 20 km-es edzést úgy, hogy meg se kottyan. Olyan ököllengetős, értitek. Írtam egy óvatos e-mailt Piotreknek, hogy -bár a lábam még nem az igazi- az biztos, hogy mit évek óta csak ígérgetek, miszerint tiszteletemet teszem nála, mára biztos. Lehet, hogy a partszélről drukkolok, de ott leszek Brightonban április 9-én. Ő nagyon örült így is. Teljes megnyugvás, a remény hal meg utoljára...

Mi van a lábammal? Mingyá' mondom.

Kettő. Az áprilisi nevezés és itt a blogon elmúlt nyolc évezés után nagyon komoly világmegváltó tervet eszeltem ki. NEM hajtom szét magam. OKOSAN készülök, elég időt hagyok mindenre. Nyárra azt terveztem, hogy odafigyelek a kajálásra és heti hatszor futok rövid távokat, ahol túlsúlyban vannak az 5 kilik, és fokozatosan emelem heti három edzésemet 8-ig. Sok kicsi sokra megy alapon. Már azt is megtanultam cirka egy életre, hogy választani kell: vagy fogyózol vagy maratonra készülsz. A kettő együtt biztos kudarc. Ha nem eszel elég szénhidrátot, legyengülsz és nem fognak menni a hosszabb futások. Ha elég szénhidrátot eszel, menni fog a futás, de számíthatsz rá, hogy a súlyod stagnál. HA (!) jól állítottad össze az étrendedet. Ezalatt a nyár alatt sportos kondit szerzek, és megszabadulok attól a súlyfeleslegtől, amire semmi szükség Brightonban. Majd ősztől indulhat a lassú, helyesen tervezett felkészülés. És Brightonban 5 órán belül futok.

Hát gyerekek, tán el sem hiszem, MŰKÖDÖTT! Ez komoly büszkeséggel töltött el. Végre egy olyan akció tőlem, ami nem vág agyon. Amin nem borzad el senki. Ami ugyan komfortzónán kívül van (mert heti hatszor futni az heti hatszor futni - bárhonnan is nézzük), de épp csak annyira, hogy folyamatos success story lehessen, az eredmények pedig látványosak voltak. Úgy dobtam le 5 kilót és kerültem formába, hogy észre sem vettem. Vagyis észrevettem. Ne féljetek, mindennap hajnalban pózoltam a tükör előtt ún. kalácsvigyorral a fejemen. Nyár végén már azon gondolkodtam, veszek új futógatyát, mert leesik rólam. Folyamatosan villog a fejemben ez a nyár, amikor - talán először életemben - nyugalmat, harmóniát, kiegyensúlyozottságot éreztem, és nagyon csíptem magamat. Tele önbizalommal, hogy jól csinálom ezt is, és minden mást...

A nyár legnagyobb élménye a Balatonon történt. Sokszor futok Hévíz és Keszhely között. Csodálatosan szép a bicikliút egy szakasza. Szűk cangaösvény vezet az áthatolhatatlan erdőben, olyan mint egy míves, növényekből eszkábált alagút. A fák majdnem teljesen összeborulnak az ember feje felett. Megunhatatlan. Viszont durva kihívás, mert Hévíz Keszthely irányban van egy elképesztően meredek hegymenet, elég hosszú is. Kocogtam valamelyik szép nyári napon, lélekben felkészülve arra, mi vár rám, és elhúzott mellettem egy húszas éveiben járó, kisportolt biciklista srác. Én irigyen mantráztam utána, hogy Nika, nem vagy öreg, nem vagy kövér csiga, amikor látom, hogy csávónk újra szem elé kerül a lejtőn, tolja a bicót felfelé. Majd amikor elnyargaltam mellette, barátságosan rám mosolygott, és elismerően feltartotta hüvelyujját, mintegy azt kommunikálva: "Hú baz, nagyon durván tolod!" Az élet apró örömei, ugye.... Lényeg: fussátok meg ezt a szakaszt próbacseresznye alapon, mert kint gyönyörű, és téged is azzá változtat belül.

Három. Szeptember 10-én lesérültem egy lagziban. Tönkrement a térdem. Két hét múlva a balesetin kötöttem ki, kaptam 6 hétre vassal tűzdelt lábrögzítőt, meg ilyenek. Doki mondta: 8 hétig nem sportolhatok. Gyerekeimnek roppant mód tetszett, hogy anya kiborggá változott. Ilyen sohasem történt még velem. Napokig gyötört a kétségbeesés, hogy mi van akkor, ha ez már így marad. Sosem fogok újra futni. Meggyógyulok, de annyira nem, hogy szaladgálással terhelhessem. Akkor és ott eldöntöttem, ha fogcsikorgatva is, de nem erőltetem a lábamat, amíg teljesen fel nem épül, mert hatvan évesen is szeretnék futni. Ezt nem kockáztathatom egy brightoni nevezés miatt.

Roppant tanulságos volt ez az egész.

Kezdjük a rosszal. 8 hét után kimentem futni boldogan, hogy én aztán szót fogadtam az orvosnak. 20 perc múlva sírva gyalogoltam haza a fájdalomtól és a haragtól. Egy hét múlva újra megpróbáltam. Aztán egy hét múlva újra. Bőgés, kétségbeesés, lesz-e valaha olyan élményem még, hogy "de jót szaladtam ma...". Így engedtem el hetek alatt Brightont. Megint ott állok ahol a part szakad. A kilók mind visszaszaladtak, kondim nulla, már csak 20 hét maradt. Pontosan tudom, hogy ugyanolyan extrém gondolat a saját egészségi állapotomban maratont futni áprilisban, mint volt az anno 2013-ban, mindent összevetve.

Az 5 órán belüli maratont elengedtem. Találtam egy Atombiztos Maraton nevű edzéstervet, amit jelenleg követek. Tapasztalatom szerint nagyon kevés edzést és kilométert követel, úgyhogy fenntartásokkal kezelem, de ha azt mondja, hogy atombiztos, akkor biztos atom. Mindenesetre az is atombiztos, hogy a tervben szereplőnél többet és többször a jelenlegi helyzetemnél fogva nem tudok és nem is akarok beletenni. Meglátjuk. Folyamatosan figyelem a lábamat, mikor miért fáj és mennyire. Úgy február vége felé már látni fogom, hogy ha minden úgy halad, ahogy most, rajthoz tudok-e állni.

Lelkiismeretesen bevéstem az összes edzést a naptáramba áprilisig. Amikor a 30 és 30 feletti kilométer számokat véstem be, teljesen elbizonytalanodtam. De szinte csukott szemmel azért odabiggyesztettem őket és háromszor elmondtam, amit ilyenkor szoktam: "Innen szép nyerni!".

ELMÚLT NYOLC ÉV ÉS HARUKI

Nem is nyolc, csak három, de az nem lett volna elég frappppáns. Ez továbbra is egy futóblog.

Mi történt a maraton óta? Semmi. Erről azól a mai bejegyzés.

Futás

Kár ilyen alcímet adni, Athén kivett belőlem minden motivációt, három éve képtelen vagyok felpörögni. Néha kampányszerűen beírom a naptáramba, hogy milyen rengeteget és mikor fogok futni, de csak csoszogás a patakparton maximum két héten át, aztán minden egészségkampány a szelektív kukában végzi. És újratervezés, sercegjen a zsír...

Versenyekre is alig jártam, csak néhány akad, ami óriási élmény volt. Ezeket fényképek is megörökítettek, majd eldugaszolták a fészbuk hírfolyamot. Muszáj itt megjegyeznem, sajnos leginkább azért számítanak nagy élmények, mert mindig elsinkófáltam a készülést, és remegő térdekkel álltam a rajtnál azon gondolkodva, hogy mégis, vajon ezt hogy képzeltem. Ebből a szempontból az Ultrabalatonok vitték a prímet, ahol a csapat-cserbenhagyási faktor is rátett egy jókora szívlapáttal a paráimra, miután nagy mellel bevállaltam 30-40 kilométert úgy, hogy még a sarki közértbe is gépjárművel haladtam, tortát zabálva. Hála Manitunak, a lábam még nem hagyott cserben.

Motiváció

Semmi. Mennyire kerestem? Hát, mindent elárul, hogy az egyik Ultrabalaton előtt (kézzel írt) levelet küldtem Murakami Harukinak, hogy tiszteljen meg csapattársként. Nem válaszolt (a szemét)!

Highlights

Ultrabalaton 2014 

Történt az a gulyásleves a Káli-medence magasságában. Igen, tudom,  feltehetitek a kérdést, mégis hogyan lehet bevállalni egy versenyen, két szakasz között olyan táplálékot, ami oly nehéz, hogy ha még utánadobálunk néhány túrógombocot, akkor a vasárnapi kirándulás is kimerül a NatGeo erdők életéről szóló sorozatának vízszintes megtekintésében. Tudom. De merjen csak jelentkezni bárki, akit legalább egyszer nem vezetett meg az a kínzó éhség, ami futkosás után becsönget. Szóval történt ez a gulyásleves koraeste, amit a második falat után kellett volna visszaküldeni a szakácsnak. Ott valami gebasz volt. De befaltam. Ezt követően pedig - immár harmadszor - rajthoz álltam ismét korahajnalban Márián, namármost a következőket kell elképzelni. Loholok a setét éjszakában, a Berény-Máriát keresztül szántó, végtelen, tökigegyenes, nyaraló-nyaraló-hekkes-nyaraló-zimmerfrei-hekkes útvonalon,  kiáll egy fejlámpa a homlokomból,  a gyomrom meg felfordul. Megvan a riói maratoni olimpikon, aki összefosta magát útközben, de azért befejezte a versenyt? Index címoldalon volt, biztos megvan. Érkezem egy balatoni kocsmáig, Pataky Attila üvölti, hogy amíg él, el nem felejti. Tóduló gondolatok: most akkor ha normális lennék, ad a., otthon alukálnék csorgó nyállal a gyererekekkel és a zurammal a hitvesi ágyban, ad b., ebben a kocsmában tivornyáznék a cimborákkal, és segítenék Patakynak kiénekelni, hogy "ééééél". No de itt futkorászni éjszaka, vaksötétben, full egyedül úgy, hogy nem tudom eldönteni, hogy hányjak, avagy keressek egy bokrot... Lényeg, hogy a katasztrófát megúsztam. Aztán rajthoz álltam hajnali 5 körül....

Ultrabalaton 2015 

Megint a Káli-medence intézte el az éjszakámat. Itt futottam egy félmaratont, hogy aztán néhány óra múlva elrajtolhassak Gyenesen, vállalva Berényig a küzdelmet, okulva a tavalyiakból. Egy életre megtanultam, hogyan lehet kizárólag "fejből" lefutni 7 kilométert. Már a 3. km után tudtam, hogy ezt nem kellett volna, a maradék 15 kilin durva kínkeserv vár. Manitu is rábólintott azzal, hogy leküldte a nyakamba az esőt. Keszthely és Berény közt érkezett az életmentő frissítőpont. Látta a szervező, hogy nagyon a végemet járom, nagyon átáztam, nagyon segíteni kell, úgyhogy kedvesen azt mondta: "Nyugodtan egyél az egyéni indulók asztaláról, most már lehet". Szívem lángra gyúlt, nyáltermelésem megindult, jöttek a képzetek olajbogyóról, olajos magvakról, aszalt barack hegyekről. Odavonszoltam porhüvelyemet, és mi várt??? Egy kupac só...

Ultrabalaton 2016 

X. Ultrabalaton. Idén is tettem 30-at a 220 literes levesbe: hekkubikenyérsör, dejóitt, tésztaparti, fele bolonyai fele mákos, bocs de én külön tányérra kértem, igyunk, ne igyunk, ne igyunk 5-kor kelünk, csapatpóló, idén lime, szomszédok Szegedi Pacemakerek, idén narancs, kerítésmászás, Aliga rajt, punnany partizán, hill, kellett ez nekem?, hilltop, adrenalin, uuuuubbbbbééééééé juhhhuuu, árnyékmadárcsirip,balatonillat, reggel 9-kor 10 már pipa, 32 fok árnyékban, 50 az aszfalton, olvad a cipőtalpam, Zánka, punnany partizán, afrikavan, előzzetek autók, mert akkor legalább mozog a levegő, csavó sugárban hány, a másik is, cserepes száj, ösz-sze-fo-gok-es-ni, gyalázat, vizet, izot, magnéziumot, arcbalégkondi, túlélem, kellett ez nekem? Badacsonytördemic, punnany partizán, sose lesz vége, afrikavan, sétavan, elegem, na az is van, nyaraló, zuhany, terüljterülj, voltaren, advil, richtofit, a new me, sötét, fejlámpa, punnany partizán, robogok, repülök, gőzmozdony vagyok, de az ultra így is elhúz mellettem 150 km-rel a lábában, önbecsülést leporol,berobogok, a csapat megérdemli, Dani, bl döntő xar, fröccs, megmégegy, tátott szájjal alvás az autóablakra ragadva, fel füllel azt hallom Földvár, Aliga - Nyika hozd a hálózsákod, hangosbemondó alá hálózsák, rossz ötlet, 10 perc és itt az uccsó emberünk, neeeeemakarok felkelni, befutó hangosbemondó: "és itt jön a MiCsodaCsapat, akik rosszabb időt futottak, mint a legjobb egyéni futó", hát ennyi. Ja nem: sült kolbász, pakolás, kocsiszellőztetés, strand. Na így kerek. Jóóóóó volt. Már megint.  

Kékes futás 2015

Ez már azért önmagában is megér egy misét, hogy én, Exner Nika, 48 óra túrázás és sátorban alvás után felfutottam a Kékesre az UB-t és a sókupacot követő hétvégén. Csináljátok utánam. Máig nem tudom hova tenni azt a tűzoltót, aki teljes tűzvédő menetfelszerelésben és sisakban lépett el mellettem úgy, hogy már önmagában a melegtől beleolvadt a cipőm itt is az aszfaltba, mert afrikavolt.

Egészség

• Pajzsmirigy-alulműködés. Nem terhelek senkit az endokrinológustól endokrinológusig tartó kálváriámmal, de 4 év után először most májusban látszik javulni a helyzet. Ergo nem foghatom a kismamahájamat többé az elszállt tsh szintre.

• Kismamaháj. Hát az a maradék 8 kiló nem mozdult sehova a maraton óta. Bájdövéj, üdvözletemet küldöm a sütihegyek tetejéről.

Család

A kisfiamból iskolás csibész lett, a babámból óvódás művésznő. (Párás szemek)
Én is elveszítettem félúton a kismama jelzőt. Ezért fent a zárójel. (A szerkesztő)

Hendikepp

Visszaszoktam a láncdohányzásra. Jaj, ne is mondjátok...

Azért bizakodásra ad okot, hogy..

1. Azé' van a lábamban már egy maraton.

2. Azé' van a lábamban már több mint tíz félmaraton.

3. Azé' már nagyobb terjedelmű tudnivalót olvastam össze a futásról, mint a Háború és Béke. Csak van értelme, hogy minden reggel eltömítik az ilyen meg olyan cikkek az e-mail ládámat.

4. Van személyi edzőm: Prónay-Zakar Gina. A munkamegosztás a következő: én kitalálom, hogy mi lesz, aztán ő elmondja, hogy mi ezzel a gáz, aztán megyek a saját fejem után, aztán megállapítom, hogy Ginának megint igaza volt.

5. 8 év futómúlt. 8 év. Talán ez a legfontosabb. Látjátok, mégis csak az elmúlt nyóc év...

 

MIVAN MIVAN MIVAAAN? 42! AZ VAN!

Sz'al maratonra készülök! Megint!

Miért?

Nem tudom! Ezt Manitu rendezte így.. ööö...vagyis Piotrek! (Ez felveti bennem a kérdést, hogy Piotrek = isten?)

Nah, az történt, hogy április elején Virággal (tudjátok, az én drága barátnőm, akivel lefutottuk a marathoni maratont) csacsogtunk, és szóba került a futás, mint sokszor, és jól megbeszéltük, hogy soha többet nem futunk maratont, illetve megideologizáltuk miért nem.

Aztán április 26. napján - gyönyörű idő volt, emlékszem - kint hevertem (dolgoztam) a napozóágyon a kertben, amikor sztahanovista életembe belejelentkezett egy chat ablakon Piotrek (tudjátok, az én drága brightoni barátom, akivel lefutottuk a marathoni maratont).

Aszongya: "Nagyon rohadék dolog a tudtán kívül egy kollégát benevezni egy maratonra?"
Aszondom: "Nagyon! Csak próbálnál meg velem ilyet tenni..."

Puff neki, ott volt a nevezés negyedórán belül az email ládámban.


Hát én erre nem is szaporítanék több szót, így megy ez:

2017. ÁPRILIS 9. NAPJÁN LEFUTOM A BRIGHTONI MARATONT.

Uff, én beszéltem!

P.s.: Elgyötörtté válik a fejem, ha a felkészülés utolsó hónapjaira gondolok, de amint eszembe jut, hogy szerencsére alakulhat úgy - hiszen Angliáról beszélünk -, hogy pocsék lesz az időjárás is a jeles napon, azonnal látom magam, ahogy gazellaként szökellve a brightoni tengerparti promenádon (miközben a hajam még mindig tart) elér Poszeidón haragja, és egy 10 méteres hullám elsöpör a pályáról, nos ettől nyerítve röhögni kezdek, és máris tudom: OTT A HELYEM!

NENIKÉKÁMEN

Futó lettem. Ebben nem azért vagyok biztos, mert lefutottam a maratonit. Azért tuti a zicher, mert lefutottam a maratonit, ÉS három nappal később, elmentem kocogni egy órát. Ma is megyek.

blue steel

Elöljáróban:

1. Ez hosszú lesz. Jobban fog hasonlítani a háború és békéhez, mint egy képeslaphoz. Nehéz ugyanis ebből a masszából, ami a fejemben van díjnyertes kakaós kalácsot gyúrni.

2. Négyszer fogok sírni. Jobban fog hasonlítani a Romana 10. évfolyamának 4. számához, mint egy tolkieni útleíráshoz. Az élet legyen mindig nagyszabású és szélesvásznú! És csak IMAX 3D-ben legyen érdemes megnézni!

3. Ez az egész úgy jött, hogy a második baba után rajtam maradt 20 kg, és egy csúnya, ámde kedves sertés nézett vissza rám a tükörből. Gondoltam, cöcö, mi sem egyszerűbb, felkészülök a maratonra, úgy biztos lemegy a túlsúly, rubintréka derékkal lesz szebb a világ köröttem. Ki kell ábrándítsak mindenkit: se nem volt egyszerű, se nem ment le a túlsúlyom. Én a pajzsmirigyemre fogom, de a 20 kilóból megmaradt 10, és a másik fele sem sercegett el, durva diéta, vér és veríték kellett hozzá.

A maratoni láng

A FELKÉSZÜLÉS:

Eszembe jutott január eleje, amikor 3 hónappal Csinszka születése után felhúztam a férjem suhiját, mert az enyém nem jött rám. Felvettem mellé valami szakadék pamut pólót, meg a nagyim által kötött sapkát és 2-3 mindegy milyen pulcsit, illetve a palacsintává taposott kék termék cipőmet. Mentem 10x 1 percet futni azzal az eltökélt szándékkal, hogy én novemberben maratonit futok. Mert csak. Jöttek velem szemben a tetőtől-talpig ergonomikus futóruhás szupersportember arcok, könnyed dinamikával, kezükkel nem hadonászva, halk ritmusban szuszogva, mintha mi sem lenne természetesebb. Röviden rám néztek, biccentettek és visszazöttyentek ismeretlen világukba. Rólam szakadt a veríték, alig győztem levegőt venni. Olyan távoli szerzetnek tűntek, mint ide a Jupiter. A verseny előtt egy héttel kimentem egy "laza-levezetős-pihenős" félmaratonit, azaz 21 km-t futni, tetőtől-talpig ergonomikus futócuccban, könnyed dinamikával, kezemmel nem hadonászva, halk ritmusban szuszogva, mintha csak kenyérért mennék a boltba . Jött szemben egy kb. velem egykorú kocogó maciban, látszott rajta, hogy eléggé kínlódik, kapkodja a levegőt, szakad róla a víz. Röviden ránéztem, biccentettem, aminek úgy megörült, hogy telibe vigyorgott. Én pedig néhány méterrel arrébb elsírtam magam titokban. Ettől elszállt a pulzusom, úgyhogy kénytelen voltam azonnal összeszedni magamat és rendezni soraimat... 

A KLASSZIKUS ATHÉNI MARATON

Indiana, rajtunk csak átsiklik a történelem, de ez maga a történelem!

Nem véletlen, hogy miután menthetetlenül eldőlt, hogy külföldön futunk a barátaimmal, ezt a maratonit választottuk. A legenda szerint i.e. 490-ben Pheidippidest, az athéni katonát zavarták Athénba, hogy vigye hírül a görögök marathóni győzelmét a perzsák felett. A katona elrohant Athénba, még sikerült szétkürtölnie a hírt ("Nenikékámen!"), majd összeesett és meghalt. A első újkori olimpiát 1896-ban tartották, helyszíne az athéni Kallimarmaro stadion volt. Olyan versenyszámot szerettek volna indítani, ami híven tükrözi az ókori Görögország dicsőségét és megmozgatja a tömegeket. Így került ott sor a leges-legelső maratoni futóversenyre, ami az athéni hős legendájára épül. Az útvonal: Marathónból Pheidippidész feltételezett útvonalán vezet egészen az athéni Kallimarmaro stadionig. Ezt a maratoni útvonalat követték a 2004-es görög olimpián is. Továbbmegyek, a stadion is ókori épület (i.e 566 k. építették), itt tartották a pánathéni játékokat. Teljesen felújították, full márvány csoda, pompa az egész. Még ennél is tovább megyek: itt gyújtják meg a marathóni lángot (mint az olimpiait) hagyományosan, évente. (A ceremóniára idén hivatalos volt Kocsis Árpád is. Hát nem belefutottunk? Őrület!) Hát én ilyen történelem, de leginkább legenda bubumókus vagyok. Leborulok az ilyen sztorik elé. Ennélfogva szerintem az athéni maraton a maratonik alfája és ómegája. Gyúrhatunk New Yorkra, Berlinre, Bostonra, nekem az athéni A Maraton. 

Kallimarmaro - Tömény márvány

Naponta csekkoltam mikor lehet már nevezni, és abban a pillanatban, ahogy megnyitották a rendszert, én pattantam bankkártyástul. Rá két hónappal jutottam el addig, hogy egy lapos pillantást vessek a szinttérképre (nagyon amatőr): az út a 7,5 km-től a 32.-ig emelkedik. Hogy az a jó büdös...

PIOTREK

Handsome - napfelkelte Marathónban

Piotreket, a lengyel barátomat erasmuson ismertem meg Szlovéniában. Végigvodkáztuk a 2005-2006-os tanévet, aztán elváltak útjaink. Legközelebb azután találkoztunk, hogy azonnal beleegyezett, velem jön Spanyolországba a caminora. Így aztán együtt töltöttünk egy hónapot 2008-ban, közben gyalogoltunk 900 km-t. Ő nagyon különleges helyet tölt be az életemben. Hihetetlen közel állunk egymáshoz, tudom, hogy bármikor számíthatok rá, bármilyen őrültségben benne van, mégis nagyon ritkán beszélünk. Valahogy ott élünk a másik szívében egymástól jó messze, ő jelenleg Brightonban. Amikor év elején küldtem egy kétsoros e-mailt, hogy mit szólna egy maratonhoz (nulla futómúlt), erre is 5 perc alatt igent mondott. Majd leírta, hogy tekintve a hülyeség fokát, amikor összegyűlünk, nem is nagy baj, hogy csak 5 évente találkozunk. Aztán a maraton után azt, hogy legközelebb, ha hasonlóra invitálom, akkor, mielőtt igent mondana, lőjem térden egy puskával, az eredmény garantáltan ugyanaz lesz. (Ehhez képest ő máris tervezgeti a következő maratoni versenyét...) Miért írom ezt le? Hogy felvezessem a második bőgésemet: Azért nagyon komoly szívfacsarás újra látni valakit, akivel legutóbb a spanyol barangolás után, öt éve a bécsi reptéren búcsúztunk el, és most itt, a görög fővárosban, egy újabb gigászi hülyeség küszöbén üdvözölhetem. Sírás a köbön. Én csak azt kívánom, mindenkinek legyen egy Piotrekje!

Erasmus freaks

VIRÁG ÉS A BÁTOR TÁBOR ÉLMÉNYKÜLÖNÍTMÉNYE

Virág szerényen melegít

Ha nincs nekem Virágom-Virágom, nincs maratonim sem! Ő az egyik leginspirálóbb barátnőm, akit szivárványból faragtak, annyira sokszínű egyéniség. Minden, ami kifut a keze alól, az értéket teremt. Bár mindenki olyan kíváncsisággal, repdeső örömmel élné az életét, mindig észrevéve az apró csodákat, mint ő. Én csak azt kívánom, legyen mindenkinek egy Virágja! Végigkísértem első félmaratoni felkészülését, amit a Bátor Tábornak dedikált. Ez bennem akkora elismerést keltett, hogy még a legelején eldöntöttem, jótékony futó leszek, értelmet kell adni ennek a célnak, máshogy nem fog menni, mert... bolond dolog több, mint 1000 km-t lefutni azért, hogy utána lefussak még 42-t. (Még akkor is, ha ezt Douglas Adams máshogy gondolja!) Egy személyes indíttatású jótékonysági akciót szerettem volna összehozni, ami csúnya kudarcba fulladt. Megvolt az akarat, a támogatás minden oldalról, az ötletek, a terv, mégis bebukott. Épp a fogadó közeg hiányzott. Ki gondolta volna?? Őszintén szólva, engem ez a csalódás nagyon megviselt, de talán még időben szálltam ki. Virág, sok nagyon jó baráttal egyetemben már ebben is végig a segítségemre volt. Utána döntöttem el, hogy nem hagyom veszni a tervet. Utánaolvastam a Bátor Tábor működésének, minden infot, amit tudtam, felhajtottam, és megkértem Virit, hogy legyen egy mini-adománygyűjtő csapatunk, és szóljon nekik. És aztán, mint Dorothyt a forgószél, magával ragadott az Élménykülönítmény, ez a fantasztikusan lelkes és p-r-o-f-i önkéntes csapat. Nehezen indult a gyűjtögetés. Szerintem nem könnyű pénzt kérni a másiktól, olyan, mintha kéregetnél a Nyugati aluljáróban vagy a másik pénztárcájában kutatnál. De aztán elsodort az egész, és levetkőztem ezt a marhaságot. Valószínűleg nem kevés ismerős tiltott le facebookon az állandó üzenőfal szpemmeléstől. ("Tudjuk, tudjuk... futsz, meg gyűjtesz beteg gyerekeknek..." - klikk mégsem ismerem), de tudjátok mi van??? Fél millió forint jött össze kettőnk munkájából! Ez számomra felfoghatatlanul magas összeg... Másrészt 42 (!) rokon és barát nyújtott önzetlen segítséget. Minden tiszteletem a Tiétek! 

Aki itt fut, az bátor!

Olyan volt Élménykülönítményes aktivistaként kampányolni, mintha mindennap Karácsony lenne és én újra 5 éves lennék. Óriási meglepetések, kellemes csalódások értek, pláne, amikor újra felbukkant valaki a múltból ezer év után, hogy segítsen. Többet nem kívánhatok! Viszont csak tessék csak tessék, szabad utánunk csinálni! Mostmár csupán annyit remélek, hogy, ha a gyerekeim kicsit nagyobbak lesznek, akkor én is elmehetek a Bátor Táborba táboroztatónak, azaz Cimbinek.

Hajrá Bátor Tábor!

A VERSENY

Melegítenek a marathóni stadionban

Reggel 5:30-tól szállították ki a rajtolókat Athénból Marathónba. Én lábujjhegyen készülődtem, résnyire nyitott szemmel, nem volt szívem felkelteni a férjemet még egy búcsú ölelésre sem. Piotrekkel kómában szálltunk fel a buszra a tök sötétben. Ahogy száguldott velünk az iccakában, totál hülyének éreztem magam. Normális vagyok? Mit keresek itt? Hordanak ki minket, mint a birkákat a vesztőhelyre, hogy egy fél napot futással tölthessünk. És még fizetek is ezért! Ez a táv még a busznak is 50 percébe telt. Meg az edző is azt mondta, hogy egy négy óra feletti maraton úgy megviseli a szervezetet, mint egy kisebb szívroham. Nem vagyok normális! Ééés azok a hullámvasutat idéző lejtők, amiken a busz süvített lefele. Íííí, Piotrek, ugye nem erre kell visszafelé jönni??? Ááá, dehogy! Szárnyas égen andalog.

Rajt

A marathóni stadionnál, a startkapu alól néztük meg a napfelkeltét. Úgy röppent el a rajtig 2 óra, hogy csak akkor kaptunk észbe, amikor már vijjogta a hangosbemondó, hogy percek kérdése és indulnak a kamionok a cuccainkkal. 

A versenyszervezésről három mondatot biggyesztenék ide, jobb, ha tudjátok:1. Nagyon görögös. 2. Nagyon nem németes. 3. A magyar versenyek, amiken eddig részt vettem, sokkal jobban teljesítettek. Dehát ez A Maraton, és emiatt minden bosszúság szertefoszlik pikkpakk. 

Üdv a két magyar srácnak, akikkel találkoztunk!

Talpra magyar! - Erika piros-fehér-zöldben - Csúcs!

És a verseny? Hát az számomra öt és fél óra tömény eksztázi(s) volt! A veleje: kétszer olyan durva volt, mint, ahogy legrosszabb rémálmaimban felsejlett, és ötször olyan jól bírtam, mint legmerészebb álmaimban gondoltam volna. Összefolyik az egész. Minden méteren jól éreztem magam, a rajtkapu alatt kifagyott a fejemre a vigyor, és olyan örömfutás kezdődött, amit nem fogok tudni soha megismételni. Végigpacsiztam és tapsoltam a versenyt. Meghatódtam sejtszintig, hogy itt kisgyerekek olajágat osztogatnak a versenyzőknek. Büszkén fontam a saját hajamba. És hát a Zorba.... Minden egyes faluvégen ez szólt. Falu eleje: tüdümmmm........................tüdümmmmm..............tidüdüidüdümmm. Falu vége: tü-rü-tütütütütütü....tü-rü-tütütütütütü. Életem végéig ezek a pillanatok fognak bevillanni, ha valami csúnya részeg esküvői hajnalon a dj eme opusz mellett dönt esetleg. 

A pálya? Hát az durva volt. 24 km olyan lejtőn fel, amilyen kivezet a Margit-szigetről a Margit-hídra. (Néha, de kizárólag a változatosság végett, az Árpád-hídra.) A 15. km-nél beletörődtem. Attól, hogy mondjuk üvöltve-zokogva könyörögnék, még nem fogok másik pályát kapni, mint a Need 4 Speedben. Ez van, ez az egyetlen maratonom ebben a fránya életben, ezt fogom szeretni. Működött. Tök jól bírtam. Valahogy végig azt éreztem, hogy mindez, ami körülvesz egyszerűen fantasztikus. Boldog vagyok már attól is, hogy itt lehetek. Hogy ki tudtam utazni, hogy nem sérültem le, hogy olyan csodás idő volt, mint ősszel a Nike Félmaratonon, hogy nem húzta keresztbe az élet ezt az egészet valamilyen csalafintasággal. Ezt tuti Zeusz intézte így. Örülök, hogy sikerült így megélnem, és nem igazán kattogtam olyan dolgokon, hogy vajon be tudom-e fejezni, hol fog rám támadni alattomosan a fal, vagy tönkremegy-e a jobb térdem. Az ötödik (!) kilométernél (mivel a mezőny legvégén voltam) már csak sétálók mellett haladtam el. Innentől kezdve annak is lehetett folyamatosan örülni, hogy -velük ellentétben- jé, én még mindig futok. Néha készítettem videót, néha fényképeztem. Mondjuk nem igazán volt mit. Kietlen, romos táj, gyér növényzet, az egyetlen látnivaló a lejtő felfelé előtted. Ha kedvem szottyant, zenét hallgattam, ha nem, akkor a lépteim zaját hallgattam. És ott az a sok idő gondolkodni. 

Arra jöttem rá, hogy a maraton semmi más, mint egy jópár órás beszélgetés önmagunkkal. A saját kitartásunk, munkánk, odaadásunk gyümölcsének vegytiszta élménye. Számomra a verseny nem volt nehéz. Annál inkább a felkészülés az utolsó két hónapban. Az tényleg pokoli volt. Mert unalmas, az ember magányos, 3-4 óra folyamatos futás után igencsak kedvetlen, sajnálja az időt, amit a családtól vesz el, és keresi kutatja az értelmet ebben az egészben, de már egyre nehezebben talál rá. Azt hiszem a félmaraton volt a vízválasztó júniusban. Addig remekül ment minden, maximális lelkesedés mellett. Pattogó, csaholó pincsi kutya voltam. Utána viszont már annyira sokat kellett futni és folyamatosan emelni és emelni a távot, hogy a szervezetem már ellenkezett. Őszinte leszek: gyűlöltem a vasárnapokat a hosszúfutásokkal, csaltam el az edzéseket, ahol mertem. És persze állandó lelkifurdalásom volt, hogy nem lesz elég, nem leszek felkészült.

fele felfele

Féltávnál volt egy durva katarzisom, amikor azzal ütöttem el kábé fél órát, hogy módszeresen meghánytam-vetettem,  kinek és miért lehetek hálás, ahogy itt kocogok. Saccra ez körülbelül 100 ember. Ezért ilyen emelkedettek ezek a pillanatok! Sírtam, pulzus megint elszállt, összeszedtem magam.

Próbáltam a lehető legnagyobb alázattal futni. Ha éreztem valamilyen fájdalmat, elkezdtem fáradni, próbáltam nagyon koncentrálni, visszafogni a tempót, befelé fordulni. Rémisztő volt hányan adták fel, 10 percenként elsuhant egy tömött záróbusz mellettem lesérült emberekkel. Virág látott hányó embert, mellből, oldalból, lábból vérzőt. Én pedig folytattam utamat a sánták mellett el. A pulzusomra végig ügyeltem, és nagyon-nagyon büszke vagyok az eredményre: verseny első fele 2:55:25, második fele 2:55:08. Aki érti, érti. Mindenesetre én tudom, hogy milyen nehéz ilyen szép egyenleteset hozni.

flow a fejemen

Én valamiért azt hittem a 35. kilométerig megyünk dombnak fel, és rezignáltan vártam a maratoni falat. Berendezkedtem agyban és testben a 35.-ig. Erre váratlanul, mint a lottófőnyeremény, bedőlt a pálya lejtmenetbe 31,5-nél, bennem meg akkora öröm tört ki, hogy innentől kezdve bekapcsoltam a nitrot, és már csak szárnyaltam végig a 30. feletti kilométereken. A fal nem jött, én meg folyamatosan kántáltam magamban, juhhuhuu nem jön a fal, juhuhuuuu nem jön a fal. Végül egyre több és több ember lett körülöttem, egyre többen és többen brávóztak, nőtt a tömeg és a hiszti, kinőttek a földből a pálmafák és a naaagy biztosítótársaságok üvegpalotái, majd az elnöki palota, engem folytogatott a sírás, és az utca végén felfutottam a rámpán a stadionba.

Megálltam ebben a gyönyörű márvány csodában a cél előtt tíz méterrel, és jobbra fent fürkésztem a nézőteret. Ott állt az én férjem és integetett. Tajtékozva integettem vissza neki, zokogni kezdtem, hiszen ott álltam és sikerült és ő segített a leges-legtöbbet és övé 21,5 km a 42-ből. Készült is jópár eltorzult ábrázatú befutó fotó rólam, amin aztán lehetett röhögni eleget. Nagyon kínkeservesen összeszedtem magam, majd megtettem az utolsó 20 m-t a célba. Ennyi. 5:50:33 a vége, ami katasztrofálisan lassú, de nézzük így: Hé, Nika képes 5:50:33 keresztül folyamatosan futni...

Sikerült

"Hamupipőke a bizonyíték, hogy egy pár cipő megváltoztathatja az életed!"

Gyerekek, én ezt nem ragoznám tovább, mert felesleges mesélni, hogy milyen emelkedett volt ott ücsörögni a többiekkel a nézőtéren, és hogy szidtuk az uramat, amikor levideózta, ahogy nem tudunk lejönni a lépcsőn félrokkantan. Nem tudom visszaadni. Egyszerűen

SZÉTVET A BÜSZKESÉG

a férjem miatt, a velem futó barátaim miatt, a türelmes és támogató rokonok, barátok, munkatársak és ismerősök hada miatt és magam miatt.

Sokan mondják, hogy athéni hős lettem, meg hogy maratonista lettem, meg hogy ez mekkora dolog, én ugyanannak a kezdő kocogónak érzem magam.

Egy biztos, Bridget Jones maradtam: A büszkeségnek hála nem lehetett az érmet leszedni a nyakamból a következő nap. Kő ciki, de rajtam volt a reptéren, a repülőn, a kocsiban, otthon, végül a Lidlbe is abban feszítve mentem le kenyérért, hogy majd jól megmutatom micsoda csodaanyu vagyok én. Mi történt? Jól becsipogtam a kijáratnál és alaposan átkutattak.

Na puszi!

Élménykülönítmény a Bátor Táborért - ami engem motivál

A maratoni táv lefutása egy kissé eltunyult kismama idei szilveszteri fogadalma volt. Azóta azért sok víz lefolyt a szép Dunán, de még a Temzén is. Csak sejtéseim voltak arról, hogy mekkora vállalás egy ilyen intenzív, 10 hónapon át tartó felkészülés. Hogy teljesen őszinte legyek, ennyire durvára nem számítottam. Abban azonban biztos voltam, hogy elkötelezettség, kitartás, fokozatosság, rendszeresség és hit mellett szükségem van arra, hogy a cél a hosszú út végén valódi értéket, értelmet képviseljen, különben feladom. Így érkezett már a leges-legelején a jótékony futás gondolata. 

Az én barátném, Virágom-Virágom inspirált ebben, ez tagadhatatlan. Köszönöm, Virág, hogy ennyi pozitív és varázslatos gondolatot hozol az én életembe is! Az év első fele azzal (is) telt, hogy keressem az utam, rátaláljak arra a helyre, ahol szükség van a segítségemre és ahol szívesen fogadják azt. Nem is olyan könnyű, mint amilyennek tűnik, nekem elhihetitek! Végül a cél formát öltött a 

Bátor Tábor Élménykülönítményéhez 

való csatlakozással. Nem is bántam meg. Fantasztikus, vidám, elszánt, támogató, profi csapat!

forrás

Miért a Bátor Tábor? Én úgy képzelem, hogy minden ember megérdemli, hogy Csodaországban élhessen, ahol a Vidámság, a Gondtalanság, az Örömteli munka, a Szabad önkifejezés és az Önzetlenség az öttagú királyi tanács. Sokunk számára megadatott, hogy lépésről-lépésre, tégláról-téglára magunk építhessük fel saját Csodaországunkat, ez csupán döntés kérdése. Vannak azonban ezek a kicsi emberek, akik ebben a segítségünkre szorulnak, mert számukra nem elég a saját döntésük, az csak miénkkel együtt lesz teljes.

A Bátor Tábort egy létező Csodaországnak képzelem, sok-sok gyermek és felnőtt sajátjának, ahol az önzetlen összefogás és a gyerekekből felszabaduló jókedv az üzemanyag. Anyaként én is tudom, mennyit számít egy lurkó életkedve, sikerélménye, önfeledt játéka. Nem is kérdés, hogy szeretném, ha minél több beteg gyerkőc juthatna élményterápiás táborozási lehetőséghez.

Virággal döntöttünk: ezért állunk rajthoz november 10-én Marathónban, éljen az Élménykülönítmény! Fogjuk a talicskát, a maltert, a téglát, és építjük az ő Csodaországukat a saját eszközeinkkel. Fontos számomra, hogy így a saját Csodaországom is épül. Biztos vagyok benne, hogy a tiéddel is ez fog történni, ha segítesz benne!

Virág és én a 2012-es Vivicittán, ahol drága barátnőm első félmaratonját futotta Élménykülönítményes légióban.

Nike Félmaraton = Tralfamadorian 2.0

Durva ápgréjden estem át 2 hónap alatt, mert kiköpött vasárnap reggel a super womanes pez adagoló, és már képes vagyok áthaladni egy félmaratoni célvonalon mosollyal a fejemen, Rocky lengetéssel.

Valahogy így:

 Balról:

 Jobbról:

Egy tralfamadori 2.0 így érzi magát:

Ennyi

Remélem ez az érzés is örökké tart, majd írok erről is féligazságokat a következő posztban.

Addig is:

28. Nike Budapest Nemzetközi Félmaraton

Nika második félmaratonja

Táv: 21097,5 méter

rajtszám: 1670

02:20:34 

(10 perccel jobb, mint az első)

10K: 1:06:47

14,5K: 1:37:58